Egy kiemelkedő személyiség. Egy maradandó életmű. Egy beszélgetés. Nagy megtiszteltetés ért, amikor én készíthettem interjút Dr. Farkas János professzor úrral, de a Tanár úr közvetlensége folytán egyedi betekintésben lehet része az olvasónak, ezen kiemelkedő pálya történetébe.

Először is visszanyúlnék a Tanár Úr tanulmányaihoz. Amennyire én tudom 1952-57-ig filozófiát, logikát, majd 1958-59-ig vallástörténetet és később elméleti fizikát is tanult. Ezek távolállónak tűnnek egymástól, főleg, hogy később a szociológia is megjelent az Ön életében. Miért voltak ezek a hirtelen váltások?
Ezeket megelőzte még egy változás, mert én közgazdasági középiskolába jártam. Eredetileg piarista gimnazista voltam, de az iskolák államosításával megszűnt a piarista gimnázium. De más okai is voltak, hogy átmentem a kereskedelmi középiskolába. Kereskedelmiből érettségiztem és az eredeti szándékom az volt, hogy közgazdasági egyetemre megyek. Tehát közgazdásznak indultam, de közben megkedveltem a filozófiát, vagy legalábbis azt, amit akkoriban filozófiának neveztek. Akkor indult el először a II, világháború után a filozófia szakos képzés, amire jelentkeztem. Így lettem én filozófus és második szakként felvettük a logikát ez formális és matematikai logika volt. Az érdekes kérdés, hogy a vallástörténet hogy kerül ide. A vallástörténet már akkor érdekelt, amikor fiatal tanársegéd voltam a Veszprémi Vegyipari Egyetemen. Ez időben az Oktatási Minisztérium elindított egy kétéves vallástörténeti kurzust. Az ELTE-én világhírű régészek, ókortudósok, nyelvészek adtak elő ezen a tanfolyamon. Nem volt különösebb szándékom a vallástörténettel, de az óta is hasznát veszem. A szociológiának van vallásszociológia ága is, és ha ezt adom elő, elmélyültebb tudásom van, mint esetleg más területeken. A legérdekesebb talán az elméleti fizika tanulmányozásának a története. Egyetemista éveimen atléta voltam, főiskolai bajnokságokat nyertem, bekerültem a válogatott keretbe. Egy alkalommal lementem edzésre, ez 1955 áprilisában volt, és edzőm azt kérdezte, „János most halt meg Einstein a világhírű fizikus, mit tudnál nekünk mondani ki volt Einstein és mi volt felfedezésének lényege?” Én az mondtam: „Franci bácsi, tudom ki volt Einstein, de sajnos most nem tudnám összefoglalni a nézeteit.” Edzés után azonnal bementem a parlamenti könyvtárba és utána néztem az Einsteinnel kapcsolatos szakirodalomnak. Ezek után nem volt megállás. Mindent elolvastam, amit lehetett Einsteintől, Einsteinről. Eljártam az Eötvös Lóránd Fizikai Társulat üléseire. Az egyetemen pedig indult egy egyéves relativitáselmélet speciális kurzus. Felvettem, majd volt később egy OTDK verseny, amit én nyertem meg Einstein tér-idő felfogásáról írt tanulmányommal. Tulajdonképpen tehát edzőmnek köszönhetem, hogy felhívta figyelmemet Einsteinre. Amikor pedig tanársegéd lettem a Veszprémi Vegyipari Egyetemen, jelentkeztem az ELTE Természettudományi Karának kiegészítő elméleti fizika szakára. Először arra gondoltam, hogy talán kémiát, vegyészetet kellene tanulnom, ha már vegyészmérnök hallgatóknak adok elő filozófiát és logikát. . A mérnökökkel szerettem volna közös nyelvet találni, de a fizikai-kémia tanszék vezetője Benedek Pál akadémikus, (mostanában halt meg) azt tanácsolta, hogy fizikát tanuljak, mert a kémiának is fizikai alapjai vannak. Ezek az én nagy szakmai kitérőim. Mindegyiknek vettem, például az Einstein féle relativisztikus világképet alkalmazni tudom más területeken is.
A válaszából kiderült, hogy az ön életében nagyon fontos szerepet játszik a sport, és gondolom mind a mai napig fontos az Ön életében.
Nézze, (és rámutat a zakója hajtókáján lévő kitűzőre), itt van a zakómon is a Magyar Főiskolai Sportegyesületnek jelvénye. Ez a Szövetség tavalyelőtt volt 100 éves. Akkor kaptam, amit nagy megtiszteltetésnek tartok. A Testnevelési Egyetemen is van meghirdetett doktori kurzusom. Holnap is 5 órás konzultációt fogok tartani szegedi levelező testnevelő tanároknak a szomatikus nevelés társadalmi környezetéről. Számomra a sport és a tudás egyes fajtái között mindig is szoros volt a kapcsolat.

Amennyire tudom tanulmányai, és később a munkája során, a világon több helyre is eljutott. Mesélne erről?
Sok helyen jártam, több helyen tanultam. 187 nemzetközi konferencián vettem részt. Ami tanulmányaimat illeti, Budapesten szereztem a diplomáimat. Majd Moszkvában voltam 1960-64 között levelező aspiráns a Lomonoszov Egyetemen és ott szereztem meg a kandidátusi fokozatot. Egy másik hosszabb tanulmányutam Angliában volt 1964-ben, ahol a London School of Economics világhírű egyetemen a nagydoktori értekezésemen dolgoztam. Ott 2 trimesztert végeztem. Anyagot gyűjtöttem az akadémiai értekezésemhez, de közben bejártam órákra is, kiválogatva az engem érdeklő kurzusokat. Hasznomra vált, hogy a bipólusú világrendszerben mindkét oldalon tanulhattam. Nemzetközi kapcsolataimban hasznát vettem mind az orosz, mind az angol nyelvtudásomnak, amit a német nyelv ismeretével is ki tudtam egészíteni. Összekötő tudtam lenni a különböző kultúrák tudós képviselői között. A Nemzetközi Szociológiai Társaság Tudományszociológiai Bizottság elnöke is lettem az 1980as években. Titkos (levelezésben lefolytatott) szavazással engem választottak meg a Tudományszociológiai Kutatási Bizottság elnökének. Ezt a Research Committee-t egyébként Robert K. Merton, a világhírű amerikai professzor alapította. Én voltam az első (és az óta utolsó) szocialista országbeli, akit megválasztottak e bizottság elnökének.

Említette a konferenciákat. Volt olyan konferencia, amit külön megtiszteltetésnek érzett, hogy oda meghívták előadónak vagy vendégnek?
Igen, konferenciák között is vannak különbségek. 1970-ben például meghívtak Párizsba az Unesco-hoz szakértőnek. Akkoriban nagyon divatos kutatási téma volt, az úgynevezett fejlődő országoknak a támogatása. Elsősorban tudomány- és technika szociológiával foglalkoztam, tehát a műszaki fejlődés kérdéseivel. Az ENSZ-et, s az UNESCO-t, amely ennek kulturális, tudományos, oktatási szervezete, az érdekelte, miként lehetne segíteni a fejletlen országoknak. Hogyan lehetne segíteni műszaki és általános fejlődésüket, ezt a tudomány és technika segítségével felgyorsítani. Ekkor egy tankönyvet írtunk a fejlődő országok számára, ami az ENSZ tokiói egyetemén jelent meg. Több ilyen példát tudnék mondani. Volt az ún. szocialista országoknak egy Várnai Nemzetközi Szociológiai nyári iskolája. Ennek néhány évig én voltam az elnöke és évente más országban rendeztük nyári tanfolyamainkat. Megtisztelő feladat volt, mert fiatal tudós nemzedéket lehetett képezni.

Ön dolgozott a Magyar Tudományos Akadémiának, azon belül a Szociológiai Kutató Intézetben is például. Mesélne az Ön és akadémiai kapcsolatairól, tevékenységéről?
Az MTA Szociológiai Kutatóintézetének lettem az igazgatóhelyettese 1969 januárjában. Ennek az volt az előtörténete, hogy ekkor én a Veszprémi Egyetemen már docens voltam. Ekkor kaptam egy felkérést, hogy menjek be a Tudományos Akadémiára és a Pártközpont Tudományos Osztályára.  A Szociológiai Intézetben előzőleg leváltották Hegedűs Andrást, aki miniszterelnök volt ’56-ban. Az ’56-os forradalom miatt Hegedűs elmenekült Moszkvába, és ott élt politikai emigrációban. Eközben szociológiát tanult a Lenin Könyvtárban. Nem beszélt jól idegen nyelveken, de meg tanult olvasni mindenféle világnyelven. Amikor hazajött, már nem akart politikus lenni. Ő hívta be az oroszokat ’56-ban, mert erre Nagy Imre, a forradalom napjaiban megválasztott miniszterelnök nem volt hajlandó. Az oroszoknak meg kellett valamilyen papír a nemzetközi közvélemény számára, hogy a magyar kormány kérte a segítséget. Hegedűs vállalta ezt a szerepet, aztán egész életében szégyellte, megbánta és ő, mint szociológus vezekelt ezért. 1963-ban kezdeményezte az Akadémián a Szociológiai Csoport megalapítását. De konfliktusba keveredett a Kádár János vezette politikai rendszerrel, ezért váltották le 68-ban. Kulcsár Kálmánt nevezték ki új igazgatónak. Kulcsár jogász volt, jogszociológiát művelt. Engem pedig ekkor kineveztek igazgatóhelyettesnek. 
Jogos a kérdés, miért került a sor erre a kinevezésre? Nekem ekkor már volt szociológiai előéletem. Részt vettem korábbi szociológiai kutatásokban. A Hegedűs-féle Szociológiai csoport két kutatásának terepmunkáit is én végeztem el. Az egyik az ún. nemzetközi életfelfogás vizsgálat volt. 13 országban hasonlítottuk össze az egyetemi hallgatók életfelfogását az UNESCO megbízásából. A hazai mintát a Veszprémi Egyetemen állítottuk össze. A kutatási témát Varga Károly vezette, aki az említett MTA Kutatócsoportban dolgozott. Egy másik akadémiai kutatásban is részt vettem. Tehát engem már ismertek a szakmában és ismertek az Akadémián is. Sokáig a párt legfelsőbb vezetése is bizonytalan volt, hogy jó dolog-e a szociológia, összefér-e a szocializmussal vagy sem. Mint felkért szakértő azt írtam le, hogy szükség van a szociológiára. Lehet, hogy ez a szakvélemény is közrejátszott abban, hogy nem tiltották be a szociológiát, és lehetett tovább művelni.
Először igazgatóhelyettes, majd tudományos osztályvezető lettem ebben az MTA intézetben. ’83-ban kerültem át a Műszaki Egyetemre, mint egészállásos tanszékvezető, de félállásban –tanácsadóként - megmaradtam az akadémiai Intézetnél. Ma is tartom a kapcsolatot a szakma ottani képviselőivel.
Többször szerepet vállalt pl.: bizottságokban, szakbizottságokban, társaságok tagja vagy elnöke is volt akár egy időben is, mind itthon, mind nemzetközi szinten is. Ez fontos, hogy egy időben több helyen is tag?
Először egy elvi választ szeretnék adni. Ez nem feltétlenül a személyes ambícióm miatt alakult ki. Voltak korábban olyan vizsgálatok, amelyek azt bizonyították be, hogy azok az emberek a sikeresek a szakmában, akiknek sok kapcsolatuk van. Hálózatokban dolgozunk. Ha valaki benne van egy hálózatban és nagyon sok kapcsolata van, akkor úgy tűnik, hogy nagyon elfoglalt és akkor attól kezdve nem fejlődik, nincs ideje semmit se alaposan átgondolni, nem tud tanulmányokat olvasni. Ez nem így van. Kiderült, akinek sok a kapcsolata, és jók a kapcsolatai, az termékenyebb, mint az, akinek tételezzük fel nincsenek kellő kapcsolatai. Meg lehet tanulni egyszerre több dologgal foglalkozni. Az, aki részt vesz a közéletben, egyetemen előad, kutatásokat végez, külföldi konferenciákra is jár, tudományos bizottságokban dolgozik, az - érdekes módon - jobban be tudja osztani az idejét, jobban meg tudja szervezni az életét.  Végső eredményt tekintve ez a hozzáállás pozitívabb, mint, aki azt mondja, hogy „engem nem érdekel semmii más, én csak a munkámmal foglalkozom.”. Nem azért csináltam, mert szerettem azt, hogy bizottságokban vagyok, hanem én mindegyiket értelmesnek és megtisztelőnek tartottam. Különösen büszke voltam, ha nemzetközi társaságokba beválasztottak, mert ott én mindig Magyarországot képviseltem. Én büszke voltam arra, hogy mint magyar szerepelhettem. Azt gondoltam, hogy nemcsak személyemet tisztelik, hanem rajtam keresztül a nemzetemet is. Ma is jórészt ezekből a kapcsolatokból élek, holott ma már természetesen nem vagyok olyan aktív, már nem járom a világot, bár állandóan hívnak.  Sok mindent el tudok intézni a világban, mert mindenhol vannak barátaim, tanítványaim és a mai informatikai gyorsaság mellett az ember szinte perceken, órákon belül el tud intézni valami szakmailag fontos ügyet. 



A technikaszociológiát többször emlegette. A szociológiának van más ága, amiben ilyen mélyen elmerült, mint ebben a részterületben?
Ez volt a legkedveltebb terület, amit már említettünk, de volt még ezen kívül is egy-kettő. A másik ilyen, amibe beleástam magamat, az a tér szociológiája, amit ma területfejlesztésnek, vagy település- és városszociológiának neveznek. Ennek az volt az egyszerű oka, hogy a Műegyetemen, ahol én tanszékvezető voltam, ott egyetlen egy olyan kar volt, ahol kötelező volt a szociológia, ez pedig az Építész Kar. Az építészek minden más műszaki karnál jobban tudták, hogy a mérnök – a fizikai környezettel - a társadalmi környezetet is alakítja. Ez nagy felelősséget rótt ránk, és próbáltam külső előadókkal dolgozni, és ezért, a várostervezési iroda munkatársait, építészmérnököket, tervezőket hívtam a tanszékemre. De ők nem voltak kifejezetten szociológusok. Kiderült, hiányzik egy településszociológiai jegyzet, és akkor én elhatároztam, hogy beszállok ennek az oktatásába, és begyakoroltam magamat ebbe a témakörbe. Néhány munkatársammal megírtunk egy jegyzetet a Műszaki Egyetem építész hallgatóinak számára. Rájöttem, hogy a tér az egyik legfontosabb tényező az emberek és a társadalom életében. Majd bejött az Európai Unió… Ma is épp erről beszéltünk, hogy az Európai Uniónak is megvannak a maga térségi problémái. Továbbá engem nagyon érdekelnek még a társadalomelméletek. Többször írtam társadalomelméleti cikkeket. Minden szociológiai problémának keresem az elméleti magyarázatát. De miután én elsősorban a Műszaki Egyetemen fejtem ki oktató tevékenységemet, ott nekem nem szociológus hallgatóim vannak, hanem mérnökök. A mérnököket nem érdekli a társadalomelmélet. Őket a társadalom érdekli, ha érdekesen beszélek a családról, a vallásról, a szervezetekről vagy a műszaki fejlődésről. Tulajdonképpen az elméleti kérdések számomra elsősorban nem oktatási témát jelentenek, hanem inkább gondolkodást, szemléletet. E témakörben is írtam néhány könyvet vagy tanulmányt.

2008-ban Díszdoktorrá (Doctor honoris causa) választotta a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem. Hogy történt, hogy egy szociológust tüntettek ki?
Amikor igazgatóhelyettes voltam az akadémiai intézetben, akkor kezdődött el Magyarországon a katonaszociológia művelése. Pozíciómnál fogva segítettem felállítani az akkori Zrínyi Miklós Katonai Akadémián a Szociológia Tanszéket. Kezdettől fogva ott voltam a Tanszék megalapításánál, majd később katonaszociológiai kutatásokban tanácsadó voltam. Részt vettem minősítési munkákban és így tovább. Aztán később meghívtak külső előadónak. Amikor a Zrínyi Akadémiát egyetemmé minősítették, akkor pedig ott létre kellett hozni a habilitációs és doktori bizottságot. Ennek az volt a feladata, hogy ki kellett nevelni a professzori kart. Korábban kevés volt ugyanis ott a professzor, a tudományos minősített oktató. Csak az lehet professzor, aki előtte habilitált, és csak az habilitálhat, akinek van PhD-fokozata. 8 évig dolgoztam a ZMNE doktori és habilitációs bizottságában. 2008-ban kaptam meg az Egyetem díszdoktori címét.

1969 óta már több mint 300-szor hivatkoztak az Ön munkáira? Ebből 50-nél is több, ami idegen nyelvű. Számtalan recenziót írtak már a könyveiről, tanulmányairól, és itt is rengeteg külföldi írást találhatunk. És még sorolhatnánk, hogy hány könyvben, tanulmányban, interjúban merül fel az Ön neve. Mennyire büszke, ezen számokra? Mi motiválja önt?
Nem vagyok büszke, távol áll tőlem a hiúság. Ez csak azért fontos a tudományokban, mert a tudományos teljesítményt, ilyen mutatókkal is ki szokták fejezni. Ha ma akadémikusnak jelölnek valakit, akkor már nézik a hivatkozási indexet. Kire hányan hivatkoztak, hol hivatkoztak? Nagyon nem mindegy, hogy az emberre egy faliújságon hivatkoznak, vagy egy ismert nemzetközi folyóiratban, és így tovább. Egyrészt a szakmához tartozó követelmény, de engem inkább mindig a feladatok érdekeltek. Ha kezembe került egy-egy hivatkozás, akkor azt kiírtam magamnak. Ezek a számok valójában sokkal nagyobbak lehetnek, de én csak ezekről tudok. Egyszer Svédországba mentem egy konferenciára Göteborgba és ott volt egy izlandi fiatal kutató, aki akkor védte meg a PHD disszertációját. Adott egy példányt a disszertációjából és abból derült ki, hogy idézte egyik munkámat. Ha most én nem utazok el Göteborgba és nem találkozok a konferencián ezzel a fiatalemberrel, aki az én nevemet és munkámat ismerte, akkor soha nem tudom meg, hogy Izlandon is számon tartanak. Megjelent Japánban is egy tanulmányom, Kínában is, amiket el se tudok olvasni. Ezek mutató számok, de az én életkoromban, az én életpályám már teljesnek mondható. Tehát minden, ami ez után jön, tisztára ajándék. Tehát nekem már nincsenek különösebb pontgyűjtő ambícióim. Ezek a mutatószámok persze növekszenek, de ezek ma már számomra annyira nem fontosak. Amit kihozhattam magamból, és amit a képességeimből kihoztam, azzal lényegében elégedett vagyok.

Ilyen tartalmas és hosszú pálya során, mire a legbüszkébb? Mit tart élete főművének, a tanítást, vagy esetleg egy írását?
Elsősorban a családomra vagyok büszke, de ezzel a mondatommal kilépek a tudomány keretei közül. Térjünk vissza a tudományra és az oktatásra. Én úgy kezdtem a diplomás pályafutásomat, mint egyetemi oktató, miközben megmaradtam kutatónak. Ha a tudományos kutatásban az ember jó eredményeket ér el, akkor hosszabb távon az ember maradandót alkot. De megmondom Önnek őszintén, ha az ember nem hosszú távon akar örömet érezni, (mert az, hogy az embert felfedezik-e, kap-e Nobel – díjat, az sokáig tart, vagy soha ki sem derül) Akkor más célokat kell kitűzni. Előfordul, hogy jelentős felismeréseket, nem ismernek el időben. De az oktatásban, ha sikerül egy előadás, vagy sikerül néhány okos hallgatót megtalálni, kinevelni, utódnak elindítani, akkor az közvetlen örömet jelent. Én sokra tartom az oktatásban kapott pozitív visszajelzéseket, mert azok közvetlen visszacsatolások. Ha most írok egy könyvet, lehet, hogy 5 évig tart, mire egyáltalán észreveszik. Ez hosszabb távú folyamat. De ha az ember tart egy jó előadást, ha van egy jó hallgatósága, akkor tulajdonképpen minden találkozás öröm. Ezért én szeretek tanítani és ezért azt szeretem, ha az órán a hallgató is aktívan jelen van. Ha az előadásokon csak lézengenek a hallgatók, az talán nem is egyetem. Persze az is lehet, hogy az előadó nem üti meg az egyetemi szintet.

Készítette: Szőke Tamás, társadalmi tanulmányok III. évfolyam