Elmentünk, ott voltunk közöttük, velük laktunk, megismertük őket, sosem felejtjük el. Hogy kerültünk oda, és miket éltünk át hárman lányok Szovátán, egy székelyföldi kisvárosban, ahol körülbelül 120 gyerek éli mindennapjait abban a bizonyos otthonban, amit sok hozzánk hasonló „bevándorló” egyszerűen csak Csodaországnak hív?

Az ötlet nagyon hirtelen jött. Egy régi barátnőmmel beszélgettünk róla, hogy jó lenne elutazni pár ismerősünkkel valahova őszi szünetben, valahogy úgy, hogy az a pénztárcánk szempontjából is megvalósítható legyen. Másnap felhívott, hogy van egy elég ismert gyermekmentő szervezet, a Böjte Csaba által létrehozott Dévai Szent Ferenc Alapítvány, amelynek különböző erdélyi városokban található gyermekotthonaikban szívesen látnak mindenkit, aki hajlandó foglalkozni a gyerekekkel szállásért és ellátásért cserébe.

Reggel 6-kor érkeztünk meg egy egész éjszakás hideg buszozás és egy másfél órás sétálás (eltévedés) után az otthonba, és bekopogtunk az egyetlen helyre, ahol égő villanyt láttunk. Kinyílt az ajtó, és egyből 3 kislány futott hozzánk és kapaszkodott bele a lábunkba. Odajött a nevelőjük is, és elmondta, hogy hol találjuk Jancsit, az intézmény vezetőjét. Jancsi meg nem nagyon mondott semmit, megmutatta a szobánkat, és bemutatta Magdit, egy másik magyarországi önkéntes lányt, aki már hónapok óta ott volt, és éppen a reggelihez készülődött. Ő is elmondta, mint a pesti közvetítőirodások, hogy senki nem szokta megmondani, hogy mit kell csinálnunk, legyünk talpraesettek, majd pár nap múlva belejövünk.

Egészen addig valóban fogalmunk sem volt róla, hogy mi is lesz a feladatunk, amíg nem mentünk be a hatalmas étkezőbe, ahol a nyakunkba ugrott körülbelül 10 gyerek, akik viháncolás közben a vasárnapi misére invitáltak bennünket. Bár egyikünk sem vallásos, azt tudtuk előre, hogy ez egy egyházi intézmény, a gyerekek katolikus nevelést kapnak, és nekünk is illik részt venni a közös imákon meg a hasonló szertartásos dolgaikon. Ilyen volt például a könyörgés is, amikor mindenkinek saját szavaival kell megfogalmazni, hogy mit szeretne kérni az Istentől. Ott szembesültünk vele először, hogy valóban fogalmunk sem lehet róla, hogy mennyire szerencsések vagyunk azokhoz a gyerekekhez képest. Az egyik kislány azt kérte, hogy az anyukájának legyen pénze otthon ennivalóra, egy másik meg azt, hogy az apukája a mennybe kerüljön, egy román kisfiú pedig, hogy tanuljon meg rendesen magyarul, hogy jó jegyei legyenek az iskolában és otthon is büszkék legyenek rá. (Persze a saját szavaival). Akkor kezdtük megérteni, hogy nem az a fontos nekünk, önkénteseknek, hogy mit, hogyan csinálunk, hanem az, hogy ott legyünk a gyerekek mellett és velük foglalkozzunk, bárhogyan is, csak rájuk figyeljünk. Ez az, amiben nekik hiányuk van.

Vasárnap (érkezésünk napján) a mise után egész nap csak játszottunk. Gyurmáztunk a kicsikkel, fociztunk a nagyobbakkal. Minden gyerek egyből nagyon barátságos volt. Két dolog látszott rajtuk: az ott elvárt udvariasság és a nagyon nagy szükség a szeretet minden apró megnyilvánulására. Nincsen „hozzájuk vezető út”, egyből befogadnak mindenkit, aki barátságosan közeledik. Persze nyilván sok önkéntessel találkoztak már, tudják, hogy mire számíthatnak tőlük, de akkor is nagyon szép, viszont egyben furcsa élmény is volt ezzel a jelenséggel ilyen közelről találkozni.
A hely maga egyébként elvárásainkat bőven felülmúlta, kifejezetten európai körülmények vannak a felszereltséget illetően. Rendes, modern, jól felszerelt kislakások, szobák, minden „családban” (egy nevelő, 9-10 gyerekkel) volt két fürdőszoba, tv, számítógép, internet, sok könyv… A nagyoknak pedig (14 éves kortól) egy nagy ház, amiben 4-6 ágyas szobákban laktak, ők már nem tartoztak saját nevelőhöz, inkább olyan volt, mint egy kollégiumban. Egyébként a legtöbb gyerek nem volt árva, csak a szociális körülményeik miatt a szülők hozzájárulásával kerültek az otthonba, hétvégére sokan haza is jártak. És ez volt a másik dolog, ami nagyon elgondolkodtató, hogy ezek a gyerekek, akik akár úgy is érezhetnék, hogy lemondtak róluk, úgy ragaszkodnak a szüleikhez, olyan mélyen szeretik őket, és annyira megbecsülnek minden percet, amit velük tölthetnek, ahogy azt egy átlagos, normális családi háttérrel rendelkező gyerek el sem tudja képzelni.
A nevelők pedig ehhez úgy járulnak hozzá, hogy minden nap együtt imádkoznak a gyerekekkel a szüleikért.

Én úgy vettem észre, hogy ez a vallásosság nem annyira a nevelést akarja szolgálni, hanem inkább egy minden gyerek számára nyújtott kapaszkodási lehetőség. Ha már arra nem jut idő, hogy egyesével annyit foglalkozzanak velük lelki dolgokban, amennyire egy gyereknek szüksége lenne, legalább legyen egy hitük, ami biztosítja számukra, hogy ne érezzék magukat elveszve.

A napirend szigorúan meg van határozva, és minden nap magától értetődően be van tartva. Reggel 6-kor kelés, 7-kor reggeli (előtte, utána imádkozás), utána indulás az iskolába (vagy óvodába), amikor hazajönnek /mindenki máskor/ ebéd (imádkozással persze), utána egy rövid szabadidő, 3-tól 6-ig szilencium, azaz tanulás (amikor igencsak jól jön az önkéntesek segítsége…), /illetve pénteken tanulás helyett közmunka/, 6-tól 7-ig lehetett kézműves dolgokat csinálni velük, 7-től vacsora (természetesen imádkozás), utána egy kis szabadidő, aztán fél 9-kor (nagyoknak fél 10-kor) közös imádkozás és könyörgés, utána (a kicsiknek) meseolvasás (ebben is nagyon számítottak ránk), aztán lefekvés. Az étkezések utáni mosogatás, takarítás is a gyerekek dolga beosztás szerint.

Ahol a leginkább szükség volt ránk (nevelői szemmel), az a tanulás volt. Találkoztunk olyan ötödikes gyerekkel aki (észrevételeink szerint) még nem is hallott a negatív számokról. Egyébként a matek nem is volt olyan vészes általában, meg a verstanulás sem, de az olyan feladatok, ahol a fantáziájukat kellett volna használni, vagy elgondolkodni valamiről és megfogalmazni a gondolataikat, azok nagyon nehezen mentek. Úgy látszott, mintha még senki nem kérdezte volna a véleményüket semmiről, egyáltalán nem tanultak meg kreatívan gondolkodni.

Ami persze nem csoda. Ahol ennyi gyerekre kell egyszerre figyelni napi 24 órában szünet nélkül, ott szerintem nem lehet hibáztatni semmilyen szempontból a nevelőket. Tény, hogy gyakran túl szigorúnak tűntek, de azt tudni kell róluk, hogy egyáltalán nem ismerik a „szabadságra menés” fogalmát, egy napra sem mehetnek el a gyerekek mellől, mert nincs kire bízni őket. Sokak közülük ott nőttek fel és mikor elég idősek lettek, nevelőkké váltak. A legtöbb nevelő 22-23 éves, és észrevételeink szerint nekik sem nagyon lenne hova menniük haza. Van olyan nevelő, akinek a saját gyerekei is ott élnek a többiekkel.

Nincs semmilyen kivételezés senkivel. A gyerekek részéről pedig fel sem merül, hogy nemtetszést nyilvánítsanak bármi iránt. De ez a fajta kötelező elfogadás is valahogyan hozzájárult ahhoz, hogy a közösség, mint érték valóban megmaradjon, és mindenki magától értetődően alkalmazkodni tudjon szinte bármihez.
Amire még kíváncsiak voltunk, de persze diszkréten álltunk a témához, hogy hogyan van kezelve a sokat emlegetett román-magyar viszony. A válasz: egyáltalán nem téma. Az alapítvány maga magyar, így az ottlét feltétele, hogy magyar iskolába járjon mindenki, de sok román gyerek is van közöttük, akik általában hamar megtanulnak magyarul. Gyakran egyébként sajnos teljesen mindegy, hogy mi az anyanyelvük, mert olyan környezetből jönnek, ahol amúgy sem tanulnak meg nagyon beszélni a családjuktól 3-4 éves korukig, amíg bekerülnek az otthonba. De szerencsére olyanok is vannak, akik csak azért laknak ott, mert a lakóhelyük településén nincs iskola, és nem tudnának bejárni, nekik inkább kollégiumként funkcionál az otthon, persze a többségre nem ez a jellemző.

A hetünk egyébként a szigorú napirend ellenére nagyon változatos volt. Minden napra jutott elég új élmény, például amikor halottak napján kivonultunk a temetőbe, és az elhagyatott sírokra gyertyákat tettek a gyerekek, vagy amikor szét kellett választani őket, mert összeverekedtek azon, hogy melyikük fényképezzen a gépünkkel.
Mindezek mellett még arra is jutott idő, hogy délelőttönként kiránduljunk a hegyekben, 1-2 este pedig bejárjuk a helyi kocsmakultúra jelentősebb helyszíneit.

De a legnagyobb élmény címért természetesen semmi nem vetekedhet a gyerekektől kapott pillanatokkal, érzésekkel. Persze sokféle feladatunk volt: konyhán segíteni, takarítani, ruhákat válogatni az adományokból, fát hordani (bár azt a gyerekek nem akarták hagyni, hogy mi csináljuk…), de már az első találkozáskor érezni lehetett, hogy nem ezek a fő feladataink, és nem véletlen, hogy semmit sem mondtak arról, hogy tulajdonképpen mit is kellene nekünk csinálni, mert egyértelművé vált, hogy egyetlen dolgot: egy kicsit elfelejteni minden magánéleti problémát, és odafigyelni azokra a gyerekekre, akiknek egészen más jellegű gondjaik vannak, ezért meg sem lehet próbálni összehasonlítani azokkal a gyerekekkel, akik rendes körülmények között nőttek fel.

Egy hétig voltunk ott, úgy, hogy a lehető legtöbb időt velük töltöttük, megismertük őket, részt vettünk a mindennapjaikban, és azt hiszem mi is megkaptuk azt, amit egy önkéntes várhat egy „teljesítendő feladattól”: megfogalmaztuk magunkban, hogy ha a világot nem is lehet megváltoztatni, de hogy az elérhető környezetében hogyan próbál tenni valamit az ember, az igenis rengeteget számíthat olyanoknak, mint ezek a gyerekek, akik rámutattak arra, hogy a legnagyobb apróságoknak is milyen értékük tud lenni, ha jó helyre címzik őket.

Készítette: Horsch Cecilia