Hát igen csajok - beköszöntött az igazi ősz, és sajnos kénytelenek voltunk a szekrény mélyére süllyeszteni a nyári kis szoknyákat, meg kisruhákat. Előkapta mindenki az őszi csizmáját, meleg pulcsijait, na meg a női ruhatárakból nem hiányozható alapdarabokat, a nadrágokat. Manapság az ruhaüzletek a lehetőségek tárháza, a szivárvány minden színében pompázó nadrágjait kínálja nekünk: trapéz nadrág, csőnadrág, magasított derekú, vagy esetleg csípő nadrág, és még sorolhatnám a széles választékot. Kinek mi, az ízléséhez legmegfelelőbb. Ha hiszitek, ha nem, nem mindig volt így. Alig pár száz évvel ezelőtt még súlyos erkölcstelenség volt, ha egy nő nadrágot viselt. Nos, nézzünk csak utána…

A történelem kezdetén a férfiak és a nők egyaránt szoknya típusú alsó ruhadarabokat viseltek. Az ókori eurázsiai lovasnomád népeknél alakult ki a nadrágviselés szokása. Nadrágban ugyanis sokkal kényelmesebb volt lovagolni, mint szoknyában! A lovasnomádoknál a férfiak és a nők egyaránt nadrágot hordtak, hiszen mindkét nem képviselői lovagoltak. Az ókorban még jó dolguk volt a nőknek..

Annak ellenére, hogy a nadrág évszázadokig a férfiak kiváltságának számított, a nők is felfedezték maguknak ezt a kényelmes ruhadarabot, mindennapi viseletként, természetesen kizárólag fehérneműként, már a 16. századtól hordták. A történelmi példák nem érdekelték a férfiakat, tiltakozásuk pedig a nőket. Tüntetőleg nadrágot kezdtek hordani, mint például a 19. században George Sand, a férfi álnévvel publikáló francia írónő. III. Napóleon kedvesének (Marguerite Belenger) maga a rendőrség adott engedélyt a nadrágviselésre, hogy kevésbé okozzon feltűnést, amikor beoson őfelségéhez.

A franciák, mint sok minden mást is, az öltözködést is rendeletekkel szabályozták, tilos volt a párizsi nőknek külön engedély nélkül hosszú nadrágban az utcára merészkedni. Érdekesség, hogy ez a rendelet a mai napig életben van, így minden hosszú nadrágot viselő, párizsi nő törvénysértőnek számít. Nem semmi...

Bármennyire is megbotránkoztató volt, be kellett ismerni, hogy egy bő szoknya nem nevezhető praktikus viseletnek kerékpározás, vagy lovaglás közben. Ráadásul veszélyesnek is bizonyult. A szoknyanadrágok és a nadrágszoknyák eleinte tehát a biztonság érdekében váltak megengedetté – Angliában a lovaglóruha neve „safety-habit”, azaz biztonsági ruha volt. – A kerékpárokon a hölgyek ezentúl fél lábszárig érő, buggyos nadrágban pedáloztak. Mikor elkerülhetetlennek tűnt annak megakadályozása, hogy a nők is nadrágot húzzanak, viseletét szigorúan sportoláshoz, strandra, vagy otthonra korlátozták.

Nem értett ezzel egyet Amelia Jenks Bloomer, egy amerikai feminista asszony, aki 1851-ben állandó viseletként kezdte el népszerűsíteni a keleties stílusú, buggyos női nadrágot. Kísérlete azonban kudarcba fulladt. Bloomer egyszerűen megelőzte a korát, amely még nem állt készen erre a forradalomra. Az úgynevezett bloomerek (hosszú szárú melegítőnadrágok) biciklis és gyermekruha formájában azonban mégis tovább éltek. 

Az 1910-es évekre újfajta szelek támadtak a divat egén, ekkoriban több kezdeményezés is megindult a nadrág népszerűsítése érdekében. A párizsi divatházak, mint például Drecoll, vagy Paquin már nadrágszoknyákat terveztek, sőt, a viselhetetlenség határát súroló „bukj el szoknyával” kevés sikert aratott divatdiktátor, Paul Poiret is nadrágkosztümmel, overallal próbált a hölgyek kedvére tenni. Bár a nadrág kényelmesnek bizonyult mindkét nem számára, továbbra is másodlagos ruhadarabnak számított és a férfiak hatalmi szimbóluma maradt.

Az első világháború átvészelése, a hagyományos férfi-női szerepek átértékelődése nagyban hozzájárult a konvenciók meglazulásához. A nők immáron aktív résztvevőivé váltak a gazdasági és közéletnek, újonnan megszerzett szabadságukat a divat területén is érvényesíteni óhajtották. Bár a változás visszafordíthatatlan volt, a húszas években egy emancipált nő még mindig felháborodást keltett nadrágban.
Mit sem változott ez a harmincas években, amikor minimum Marlene Dietrichnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki büntetlenül viselhesse. Sok évnek kellett eltelnie, hogy a róla elnevezett, jellegzetesen bő, felhajtott szárú Marlen-nadrág minden nő számára társadalmilag elfogadott ruhadarabbá váljon.
A második világháború rövid ideig előtérbe helyezte a női egyenruha részeként, de a békeidők beköszöntével a nadrágnak is vissza kellett térnie a szekrények mélyére. Az ötvenes években nem sok háziasszony gondolt rá, hogy a munkahelyére nadrágban érkezzen, ellenben sport és szabadidő ruházatként nagyon népszerű volt.

Az elkövetkezendő évtizedekben tovább folytatódott a nadrágviselés elterjedése. Több mozicsillag is saját, védjegyszerű nadrágfazont viselt. Például Greta Garbo, akinek kényelmes, lezser fazonú nadrágjai kiegyenlítették a test aránytalanságait. Marilyn Monroe feszes, erotikus farmernadrágjai a harmincas években jelentek meg a mozivásznakon, Audrey Hepburn vékony, kislányos testalkatát keskeny szabású, úgynevezett „cigaretta” formával hangsúlyozták.

A hetvenes évektől a nadrágszárak térdtől lefelé mind bővebbek lettek, megszületett a trapéz-divat. Míg a fiatalabb korosztály lelkesen fogadta a lobogó szárú nadrágokat, az idősebbek tartózkodóan figyelték az új divathullámot. Szolidabb változatban a legkülönfélébb társadalmi osztályokban hódított.
A nyolcvanas években lényegében unisex viseletként vált elfogadottá a nadrág, megjelent a répaforma, az apródnadrág, a bermuda, a szűk szabású csőnadrág. A különböző hosszúságú és anyagú, de általában világos színű (például bézs, tojáshéj- vagy vajszínű) nadrágok a kilencvenes évek elején a klasszikus szabadidős ruhatár állandó kellékévé léptek elő.

Konzervatív, vagy hivatalos környezetben, a mai napig szigorú előírások vonatkoznak a nők viseletére, a nadrág ezekben az esetekben kizárólag klasszikus fazonú lehet. Számos kultúrában még ma is büntetik, nagyon szigorúan, ha egy nő nadrágot merészel hordani. Legyünk hálásak hogy a mi kultúránkban ezek a kényelmes ruhadarabok már senkinek sem szúrnak szemet. Sőt…  Tehát hölgyeim: nadrágot fel!!


Készítette: Pete Ágnes